Andante Borpatika: Ide hazajönnek az emberek

Ha a Doblo, a Palack és a 0,75 bistro a huncut, rosszcsont csibészek, akik mindig valami újban sántikálnak, a Tasting Table pedig a jól szituált középkorú férfi, aki kinyitja előttünk az ajtót, és kihúzza nekünk a széket, akkor az Andante Borpatika mindenki Anyukája, maga a megtestesült Mamma, aki mindig kedvesen és nyugodtan fogadja a vendégeket, aki nem siet sehova, aki mindenkit meghallgat, és, akinek mindenkihez van egy barátságos szava, és egy pohár, a hangulatunkhoz tökéletesen passzoló bora.

Ide nem beesel, hanem megérkezel. Ide nem azért jössz, hogy egyik fröccsöt lehúzva a másik után a nyakadba vedd a már kissé imbolygó várost. Nem. Ide azért jössz, hogy megnyugodj kicsit. Hogy miután a Lánchídon átsétálva kiszellőztetted a fejed, ne hangos fecsegéssel és zavaró zajokkal teljen meg újra, hanem a barátaid történeteivel, a kedvesed mosolyával, a borok és az ételek illatával. Még akkor is, ha esetleg kusza gondolatokkal, egy szaladgálós nap lendületével kapkodod a lábad a Clark Ádám térről a Rakpatra vezető lépcsőn, ahogy benyitsz az Andante ajtaján, valahogy minden a helyére kerül. Talán a műemlék épület méltósága, talán a fehér abroszos asztalok diszkrét visszafogottsága, talán a kilátás szépsége, de leginkább mindez együtt késztet arra, hogy magad mögött hagyd a város moraját, és elcsendesedj kicsit.

Halk zene, csodás fények, a kezedben pedig máris ott a borlap. Csakúgy mint a hely maga, az itt kóstolható borok is megérdemlik azt a tiszteletet, hogy megérkezz hozzájuk. Ha egyből egy testes bordeaux-ival kezdenél, hallgass inkább a felszolgáló fiatalemberre, aki minden bizonnyal azt fogja javasolni, hogy felvezetésként hangolódj egy laza rozéval, egyél néhány szem frissen kisült pogácsát, igyál még egy könnyű, friss vöröset, és mindezek után, igen, nagyon szívesen kihozza neked azt a bordeaux-it.

Kemenczei Andrea, az Andante borpatika vezetője

„A bor egy gondolatmegindító és bánatlazító ital.” – vallja, Kemenczei Andrea, a hely szíve és lelke, aki immáron hetedik éve nevelgeti a Borpatikát saját gyermekeként. „Ahhoz, hogy valóban értékelni tudjuk, hogy meglássuk benne a szőlőmunkás munkáját, a borász tudását és kiszolgáltatottságát, a természet erejét és a sommelier igyekezetét, meg kell hozzá nyugodnunk, és alázattal kell belekortyolnunk.” Ez az a hitvallás, aminek köszönhetően az Andanteban még a meghívott borászok szemébe is sokszor könny szökik, és, amiért sokan meghatározó helyként tekintenek a Borpatikára. „Ide hazajönnek az emberek” – meséli csillogó szemmel Andrea. „Legutóbb Szekeres Lászlóval és Szegedi Csabával beszélgettünk hajnalig arról, hogy ha valami fontos dolog történik velük az életben, hozzánk jönnek vissza megünnepelni, vagy átbeszélni azt. Minden törzsvendégemről tudom, hogy ki hogy van éppen, merre jár és mit csinál. Ezért nem tudom megunni ezt a helyet. Mert valami csoda mindig történik.”

Anno az Andante egy kulturális, szellemi műhelyként nyitott meg, és ugyan manapság már inkább a külföldi turisták töltik meg a helyet, Andreáék sokat dolgoznak azon, hogy az eredeti értékek a mai napig fennmaradjanak, és a hazai vendégeknek is legyen okuk vissza-visszatérni. Irodalmi és zenei esteket, borvacsorákat és kóstolókat szerveznek, de nem rettentek vissza a hétköznapi ebédmenüztetéstől sem. A konyha magyaros, mégis izgalmasan újragondolt (ha szabad, az előételek közül a libamájat melegen ajánlom!), a borlap pedig első pillantásra szinte zavarba ejtően széles és változatos. Szerencsére bátran rábízhatjuk magunkat a szakképzett fiatalemberekre, nyugodtan elmondhatjuk nekik, általában milyen ízvilágot szeretünk, milyen kedvünk van éppen, vagy hogy előreláthatólag mit fogunk rendelni az étlapról. Perceken belül 3-4 üveg bor sorakozik majd előttünk, hogy mindegyikbe belekóstolhassunk, és biztosan megtaláljuk azt az egyet, ami felteszi az esténk „é” betűjére az ékezetet.

Az Andante egy közösségépítő, családias hely. A borvacsorákon összetolják az asztalokat, köszöntik egymást a már ismerős vendégek. Szépen, elegánsan, megfontoltan működik, de ez egy másodpercig sem jelenti azt, hogy unalmas lenne! Dehogy! Ahogy Andrea is mondta, itt tényleg mindig történik valami. Csak nem éppen üvegcsörömpölés, asztalon táncolás és székdobálás, hanem meghitt lánykérés, vidám ballagás ünneplés, egy külügyi protokoll kóstolás, vagy éppen egy érdekfeszítő borászati előadás. Itt mindenki tisztelettel fordul a másik felé, és a borok felé is. Mintha szavak nélkül is mindenki egyet értene Andreával abban, hogy a szőlőből készült ital egy isteni nedű, amitől soha senki nem bolondul meg, sokkal inkább megvilágosodik, és ami előtt mindenki egy kicsit térdre borul, mert tudja, hogy minden este valami új varázslatra képes.

A falról pedig mi más köszönhetne vissza ránk, ha nem Hamvas Béla legismertebb mottója: „Végül is ketten maradnak: Isten és a bor.”

Kemenczei Andrea az Egytőrőlről:

Nagyon összehoz minket ez a kezdeményezés. Látjuk, hogy mennyire jól tudunk együtt működni, és, hogy mennyire egy az irány, amerre haladni szeretnénk. Sajátos és egyedülálló dolog ez a vendéglátásban, hogy nem konkurenciaként tekintünk egymásra, hanem tudunk egymásnak segíteni, hogy átjárunk egymáshoz. Mindegyikünknek megvan a helye és a mag funkciója. Mindenki egy picit mást ad, egy picit máshogy, de a csapásirány ugyanaz.