BK518, avagy mitől tud különleges lenni még ma is egy borkóstoló?

Csak a borokról mesélni… mindig is tévedés volt. A borokat szerepeltetni kell, fények és ételek kellenek köréjük, hogy a felület, amin megterítettünk, valóban elevenné váljon. Ha engem kérdeztek, ilyenkor mindig terepasztalt látok, ahol játékkatona minden pohár.

A sárhányó nélküli kerékpárral érkező sommelier látványa, rövidnadrágban és orkán-dzsekiben, az életnek mindig is kitüntetett mozzanatát ábrázolja. Ezzel együtt nem azt az időt köszönthettük az október-derékban, amikor a jégről leemelt brut pezsgő mellé kimondottan jólesett – feltűrt ingben – szűrő nélküli cigarettára gyújtani a pinceajtó előtt. A BK518 főhadiszállása rusztikus téglafalakkal keretezett, bronz fényekkel feltöltött. A középen üvegajtó, kilincsestül, falábakra fektetve, alul az összekötőkön mécsesek sorakoznak és remegve jelzik: felesleges minden elkapkodott lélegzet. A zöld tojás a sarokban izzik, fázva tapadunk rá, a rácson már faszénre csepeg a kacsamell zsírja, az árnyékunk az ablakpárkányig nő a pálinkás poharak fölött, Czinege pedig a hátsó sorban is Czinege.

– Nincs senkinek egy rendes drekója? – csattannak fel a hely szellemei huzentrógerben, kockás ingben.

– Se Petzoldnak, se Angermannak?

Nekem ugyan mindegy, aggódjatok ti, a borok drágák, tíz tétel, régi évjáratok, olyanok, amikbe az ember, ha a dugót beletöri, előveszik egyből, mint gázolajlopás után, amit a kamionparkoló biztonsági kamerája rögzített. Még jó, hogy ez most nem az én ügyem. Bizonyos esetekben tilos felajánlani a segítségünket. A történet legalább a vendég esetében, aki ezen az esten voltam, végződjék kiszámíthatón.

A tizenkét fős asztal csupa rendes emberrel telt meg, akik elé, ha rézkalitkákban énekesmadarakat hoztak volna, bizonyosan kendermagot dobáltak volna eléjük. Félve írom le, de voltaképpen a szerencsejáték, mint például a texas-i nincs felső határ, itt szalonképtelennek, mi több, barbarizmusnak hatott volna, már csak az említés szintjén is. El is nyeltem gyors egy nyers rákfarokkal ezt az ötletemet. Hiába, nem minden ital kíván kártyalapokat, és egyszer talán e buta reményemet is felszámolja majd mindaz, amit egyesek érettségnek hívnak. Ritka élmény különben, hogy – mint egy elkoptatott seprű – a sarokban figyeljem végig, hogyan épül fel az éjszaka.

Powys-nál találni olyan megrendítő képet, amikor a kancsót borral töltik meg, mellé hatalmas kenyerekből törnek le a darabok, és minden falat telt, minden korty hosszú, mint a szeptemberen túllógó nyár. Aki csak egyszer is foglalkozott életében a szinoptikusok kérdésével, de legalábbis vásárolt már kegytárgy boltban, a feltámadást látja ebben, még ha állítólag léteztek is olyanok, akik szerint az ács fia válogatott a különböző keresztek közt. Szerintem ettől ez az egész még szoteriológia. Ugyanakkor pedig, remélem, nem bántok meg vele senkit, de a Török-szortimentből a pinot gris-t mindig is jobban kedveltem, mint az olaszrizlinget. Noha kétségtelen, utóbbi hamarabb rímel a libatepertős mangóra. Előbbit viszont még szobahőmérsékleten is meg tudom inni Petrucciani stuttgarti koncertjével (a videómegosztón nyolc perc negyven másodpercnél). Zongorával ugyanis a legtöbb bor esetlenségét meg lehet javítani.

Különben meg mindig is azt gondoltam, aki hízott kacsamájat eszik bronz atmoszférában és Szent-György-hegyi sangiovese grossót kortyolgat mellé, az vagy boldog ember már születésétől fogva, vagy szimplán csak jó a humora. Gastro-hackerekkel persze nem könnyű. Ők, ha tankönyveket (még) nem is égettek, Gundel Károly portréjára bizonyosan kalóz-szemtakarót és százas Dunhillt rajzoltak minden eleddigi alkalommal.

Viszont nem szeretném, ha félreértenétek. Hamar meg tudok kedvelni kísérleti műfajokat, és a spontaneitásnál alább a saját életemben, valószínűleg, lentebb nem is fogom már adni. Az iskolázottság, a fegyelem, a regula viszont mindig is lenyűgözött, mert tudom, abból lesz utcanév-tábla, időben elutalt társadalombiztosítási hozzájárulás, odaítélt autóhitel, abból lesz jövendő nemzedék. A mit-miért átkozottul szép tud lenni. Esetlenségem okán csak a csodálat jut osztályrészemül, mert megérteni meg sem próbálom Áth-Horváth kisasszony zsenialitását. Fél szem Green Egg-ben grillezett szilva, a szilvabélbe éppen beleillik egyetlen szem áfonya, hogy a gyümölcsökre bolíviai csokoládé folyjon, amin a ropogós textúrát a kakaóbab-töret biztosítja. A soproni Harrer-termékekhez értő kezek kellenek!

Értő kezek, illő borok. A magam részéről a desszert mellé a 2HA színtiszta shirazát most szívesebben forgattam a bordeaux-i kehelyben, mint a merlot-alapú, de shirazt, cabernet franc-t és petit verdot-t is tartalmazó Curage-t. Nyilván nem fogok, nem is akarok veletek vitatkozni, hogy a ’13-as Courage hatványozottan nagyobb produktum, mint az azonos évjáratú shiraz. De kategóriakülönbségről beszélünk, könyörgöm! Ugyanakkor, ha azt mondjátok, a mai magyar piacon rétegzettebb, simább és bársonyosabb tannin-szerkezetű vörösbort a Courage-nál nemigen találni, vegyétek a következő szavam békejobbnak: egyetértek.

(Fotók: Kató Boglár)