Villa Rosa – Végre egy romantikus hely a külvárosban!

Keresem-kutatom most feszülten azokat a nem elrongyolt, külvárosi helyeket, ahol az est egy kellemes beszélgetésben végződhet egy tál finom étel, egy pohár hideg ital fölött, tört fények alatt, és ahol az idő élvezettel, komótosan pereg alá. És ahol elfelejthetem fáradtságomat. Villa Rosa – fókuszt ide!

fotó: innen

Nem tudom, miért járok el újra bor-, mi több, pezsgős vacsorákra. Nem ebbe az irányba élek már, de a szocialitás, amibe az elmúlt évek során belekínlódtam magam, feszt megteríti előttem kockás abroszait. Amit keresek, mert az éjszakákból egyébként egy pillanatra se lenne kedvem magamat kivonni, a meghittség. Megérkezni és hátradőlni, és a poharamban egy ital optimális hőfokra temperálva, alatta egy szalvéta, hogy a számat megtörölhessem, szemben velem egy vastag szemöldökű lány, legyen a bőre már szemre is puha, a pezsgősvödörbe kérnék még egy marék jeget, a lánynak még egy marhaszegyet, hadd változzon ezen az estén is angyallá.

Magasra vitt a taxi, erdő építette az út bal oldalán a tájat, jobbra kövér házak és feltapsolt életek; a boldogság egykedvűen és csendesen babrált a muskátlis kaspókban. Öt nővel ültem asztalhoz. Ha nem lennék bátortalan, mindbe kedvem lett volna beleszeretni. De hát fortélyos félelem igazgat minket, énnekem az is elég, ha szépet írhatok és szépen ihatok. Ha maradt volna mellettem az, akit hét évig szerettem, ide vittem volna. Villa Rosa. A háttérben cigány-jazz, flőtémben Louis François, itt születtem, úgy szokás mondani: ez a hazám. Tonhalat eszünk, nyulat és őzet, desszertnek körtekompótot, mindegyre többet, hogy többek legyünk.

Szemmel vívott harcok, cikázó gesztusok, párnára puffanó bűnök, de még a második főételnél tartunk – csak elkalandoztam. Az erényen ejtett csorba miatt másnap mindig lázas a penitencia. Kérek még inni. Zéró dosage-t! Mondanám szebben. Ez a gyengém: semmi cukor, semmi máz. Csak egy csöpp olajat adjatok a bagettemre! A világ már részeg, nem tilthatjátok meg, hogy elmondjam, mi bánt! Szaporodik szívemben a melankólia, mialatt harsány kacajok keretezik hátulról az éjszakát, pedig se lélek, se por nem vagyok még. Minek is kellene fegyvert veretnem repedt öntudatomból?

A lágy képzelet önönmagára, eredetére tekint egy vékony falú pohárban, és a korty feloldja a bánatot tűnődő szívemben, és elházasítja azt ezrekével. Száraz homok van a számban, ez hát az élet kiköphetetlen valósága, iszom is rá egy pohár pezsgőt, és várom a hajnalt, hogy az apró bogarak, mint haldokló lélekmaradványok, kipörögjenek az ébredő nap világára. A levegőben semmi pára.

Persze lehet, hogy ez a rend. Mikor egy szálló por el se hibban, és nincsen annál bizonyosabb forma, amilyen a kocka, hiszen abban van determináltság, kiszámíthatóság, annak van eleje és vége, átlátható, mint egy szénszűrővel tisztított akvárium, egyértelmű, mint egy darab csend. Vannak, akik hallják az esőt nevetni és látják a múltat meghasadni, képzetet eszük ágában sincs, csak feledni, és sajnos nem tudnak egyebet, mint szeretni. Le vannak ők győzve.