Tokaj hasított a vegyszergyártó gigacég borversenyén – Gratulálunk!

A tavalyi évhez hasonlóan idén is a tokaji borok vitték a prímet a XVI. Országos Syngenta Borversenyen, ahol az ország összes bortermelő térségéből benevezett 459 minta közül a legjobbnak választott tizenháromból hetet készítettek a történelmi borvidék borászai – adta hírül büszkén a svájci vegyszergyár magyarországi polipcsápja.

Gondolkodnunk  kell megint, emberek. Fárasztó ez, tudom. Meg sok esetben, belátom, hasztalan is. De egyetértek a szentesi organista képzőművésszel, Szabó Csabával, aki egyben a vidéki kisváros egyetlen tőrőlmetszett biokertésze, miszerint: ha a Föld holnap elpusztul, nekünk ma még akkor is ki kell mennünk a paradicsom-paprikásba gazolni. Eszméhez, élettervhez az utolsó pillanatig hűnek kell lenni. Vagy mit törődöm én veletek, a lényeg, hogy közvetlenül az apokalipszis bibliai beállta előtt a kékfrankosomból, amit magam kapáltam, ihassak, a mangalicámból, aminek magam kaszáltam, ehessek egyet. Nem? Mondhatnám akár ezt is. Na de, altruizmus akifejezés, ami mellett ellapoztatok. Most pedig lássuk Czigány Tibort.

459 mintával neveztek a vegyszercég versenyére

“Czigány Tibor, a Syngenta ügyvezető igazgatója köszöntőjében beszélt arról, hogy kihívásokkal teli 2016-os évet tudhatnak maguk mögött a szőlőtermesztő gazdaságok. Az enyhe telet követően tavasszal fagyok, nyáron jégverések, szeptemberben esőzések keserítették a gazdálkodók életét az ország több területén. Az enyhe téli időjárás miatt a kórokozók és a kártevők szinte minden formában támadták a szőlőt, ami ellen tervszerű, hatékony növényvédelmi megoldásokat kellett alkalmazni. A közel 60 ezer hektárról leszüretelt 400 ezer tonnányi szőlőtermés ugyan jobb lett, mint a korábbi évek átlaga, de vannak olyan területek – Sopron, Nagy-Somló, Badacsony és a Balaton-felvidék -, ahol nagyon komoly terméscsökkenést szenvedtek el a termesztők” – írja az MTI.

Ez még fontos a hírből: “Az idei verseny – amelyre összesen 455 borral és 4 pezsgővel neveztek – abszolút “bajnoka” Tokaj lett. A legjobb 13 borból hét érkezett erről a borvidékről. A legkiválóbb boroknak járó Quadris-díjakat a Bock Borászat 2011-es Bock Capella cuvée-je, a NAIK SZBKI Badacsony 2013-as Badacsonyi Kéknyelűje, valamint a Tolcsva-Bor Kft. 2009-es 5 puttonyos Tokaji Aszúja érdemelte ki.”

Csak egy pillanatra szakítsuk meg adásunkat. A Quadris egy gombaölőszer. Nagyon hatékony, mint ismert, minden, a bogyós gyümölcsöket megtámadó gombaféleség ellen, úgy mint peronoszpóra, lisztharmat vagy éppen botritisz. Méhekre állítólag nem veszélyes, vízi szervezetekre közepes mértékben. Gyenge méregként tartja számon a szakirodalom. Gratulálunk tehát a győzteseknek!

Nincs még vége: “Nagyaranyat kapott a Szentpéteri Borpince, a Kősziklás Borászat, a Schieber Pincészet, a Sauska – Tokaj, a Tolcsva-Bor, a Csubák Testvérek, a Grand Tokaj, és Koch Csaba egy-egy, valamint a Sárga Borház két bora. Rajtuk kívül 124 arany-, 228 ezüst-, 82 bronzérmet, valamint 12 oklevél elismerést adott át a zsűri.” Eladásban gazdag, biztonságos terméshozamban boldog jövőt kívánunk minden kedves érintettnek és unokájának, akinek majd örökül tetszenek hátrahagyni a gomba-, rovar- és gyomírtószerektől kehes Terrát!

Patologikus rendszerjellemzők

Az én unokáim, mindenesetre, most szólok, nem fogják ám ezt annyiban hagyni! Egy gigacég ellen persze lehet, hogy nem áll majd módjukban hathatósan fellépni, és az is lehet, hogy végül ők is csak töltenek egy pohár bort, hátradőlnek, és legfeljebb megkérdezik egymástól, ugye a paprika közét nem felejtettük el ma se kigazolni? De hátha másként alakul. Optimista vagyok. A kulcsszó: a tudatosság – de erről majd pár gondolattal lentebb.

Joel C. Magnuson amerikai közgazdász nyomán patologikusnak nevezem az uralkodó gazdasági rendszer egészét, amiért az a természeti pusztítást, a társadalmi igazságtalanságokat és végső soron a gazdasági instabilitást mozdítja elő (1). (Megjegyzem: utóbbi két ügyről itt nem fogunk… nem itt fogunk értekezni.) E rendszer egyik legfőbb jellemzője: az elnyomhatatlan növekedéskényszer. A termelés és a fogyasztás kölcsönhatásszerű növekedése a mainstream gazdasági rendszer szereplőit elképesztő környezeti pusztításra kényszeríti. Beszélgettünk már itt a Wine Flow-n korábban a megújuló és a nem megújuló erőforrásokról, ha emlékeztek. Ami nem újul meg, azokat úgy nevezzük, hogy ásványok és fosszilis energiahordozók, kérem szépen. Olaj és földgáz; ezek túlhasználása; a nyomukban pedig savas eső, globális felmelegedés – íme, az ökonomizmus kauzalitása, amely kauzalitás végén az ökológia agonizációját láthatjuk. Jól tudjuk, mit jelent, mert tapasztaljuk már az okozati elemeket. De ne térjünk el a főcsapástól! A megújuló energiaforrások, úgy mint a termőtalajok és azok vegetációja, az erdők vagy például az ivóvizek – mindezek a gazdaság növekedéskényszere miatt túlhasználttá váltak. A profit, ugye, mindenekfölött, és hát a (félreértett) létezésnek eme – sajnos felülírhatatlannak látszó – szoftvere olyan mezőgazdasági gyakorlatokra kényszerítette és kényszeríti a gazdálkodókat, amelyek, lássuk már be: nem fenntarthatóak. A kemikália-alapú, felszívódó vegyszeres növényvédelem a Terra ökológiáját krízishelyzetbe sodorta! (Persze nem csak ez, de ennek az egy tényezőnek a tárgyalása is épp elég deprimálttá teszi az embert.) Az expanzió szükségszerű, mint az a patologikus ökonómiából következik. És az expanzió üteme gyorsabb, mint amilyen ritmusban lépéseket teszünk a termőföldek és úgy általában a környezet megóvása érdekében.

De mondok én valamit, tessenek csak figyelni, a dolog csak emberi perspektívából tűnik ennyire kilátástalannak. Amikor az utolsó eurázsiai borzról is lenyúztuk a bundát, az összes vizünkbe kőolajat hugyoztunk, a légkört a fosszilis anyagok égéstermékével tökéletesen lélegezhetetlenné szennyeztük, és léttani értelemben végre eltakarodtunk, vissza a porba (mondhatom sértőbben is: a jó anyánkba), akkor a Föld majd kacsint egyet, úgy ám. Mert neki milliom meg egy lehetősége lesz még arra, hogy újraépítse magát, amíg végül bele nem kering szerencsétlen a G színképtípusú csillagba – segítek: a Napba.

Apropó léttan. Csapongok, bocs. Filozófiával mennyire vagytok barátságban? Julie Nelson professzor asszony, innen üdvözöljük, mélyökológiai fejtegetéseiben rámutat, hogy míg ez relációs ontológiát képvisel, addig a nyugati világszemlélet szubsztantivista ontológiát. (2) Azért fontos, hogy beszéljünk erről is, mert a patologikus ökonómia egy mozgatórugóját világítja meg, az úgynevezett egyenlőtlenséget. A mélyokológia, amikor relácionális megközelítést alkalmaz, a valóságban létező dolgokat relációknak és folyamatoknak látja, mert a valóságban létező dolgok szerinte nem önmagukban léteznek, hanem pusztán relációkban. Ami értéket jelent tehát, mondja Julie Nelson, az a viszonyok és folyamatok sokfélesége, kidolgozottsága. A nyugati gondolkodás ezzel szemben azon a mentális platformon nyugszik, hogy a dolgok primér létezők, a viszonyok pedig csupán szekunderek. A világot fizikai törvények alakítják, amelyben amúgy egy – a metafizikai szempontok hiányában, szimplán redukcionista szemlélettel totál nehezen definiálható – erőnek, az evolúciónak mintegy mellékterméke minden, amit az etika, az esztétika vagy úgy egyáltalán az emberi érzelmek tárgykörébe sorolhatnánk. A relácionális megközelítés abban segít nekünk, hogy megértsük, úgy nagyban egy globális gazdasági rendszer (kapitalizmus) esetében, mint viszonylag kicsiben, egy ezen rendszer alapján működő multinacionális vállalatot illetően, hogy az egyének kölcsönös függésben állnak egymással. Hogy szükségünk van egymásra. És segíthet abban is, hogy felismerjünk minden torz és asszimetrikus függőségi relációt, mert egyformán csak így leszünk képesek tisztelni a másikat. A képességeink különböznek, de kiegészítik egymást.

Tudatosságalapú gazdaság

A patologikus ökonómia, nevezzük kapitalizmusnak, azon a feltevésen alapszik, hogy az emberek természetüknél fogva pénzhajhászok, önérdekkövetők, s mint ilyenek eleve alkalmatlanok a proszocialitásra, vagy mindegy, nevezzük együttérzésnek, empátiának. A kapitalizmus szemében, azt is mondhatnánk, a vállalkozások egyetlen célja, az azokat működtető egyének kizárólagos motivációja, hogy saját létüket birtokviszonyokba ágyazzák, látásmódjuk fókuszába pedig a meggazdagodás elérését állítsák.

Az amerikai Tudatosságalapú Gazdasági Mozgalom (Mindful Economics Movement), amelynek a fentebb említett Magnuson is tagja, egy olyan gazdasági rendszert népszerűsít, amelyben az iméntitől merőben eltérő jellemvonások és magatartások mozgatják az egyéneket. (Lásd az idézett művet a szerzőtől.) A pénzhajhászás helyett alapvető értékek motiválják a tagokat. Ezeket nem szükséges  hosszan sorolnom: békés élet, jól-lét, egészség, barátság, és mondok egy durvát: bölcsesség. Fenntartható, kis ökológiai lábnyommal rendelkező, környezetbarát vállalkozások; helyi és közösségalapú rendszerek; valódi demokrácia – utópisztikus, nem? El tudunk képzelni egy olyan gazdasági rendszert, amelyben nem léteznek transznacionális kapitalista óriáscégek, amilyen a Syngenta is? Mozgassuk meg a fantáziánkat és lássunk magunk előtt közösségi társulásokat, kisméretű családi tulajdonban lévő vállalkozásokat, közhasznú vállalatokat. A cél számukra nem az, hogy a befektetőiknek termeljék a mennél nagyobb profitot, itt a vállalkozások nyitottan és közvetlenül szolgálják az emberek alapvető szükségleteit (nota bene: nem az igényeit, nem az elrugaszkodott vágyait!) a ruházat, az étel, az otthon, az egészség, az oktatás és a közlekedés vonatkozásában.

Mondhatjátok most persze, hogy a borászatokat illetően zömében családi vállalkozásokról beszélünk. Jól van, akkor ez pipa. Én is ismerek jó párat, és egyetértek veletek, ha úgy gondoljátok, a természet az ő szemükben is önmagában értékes és megóvandó, hiszen ebből élnek. Csak ezen az úton az a következő állomás, nevezzük felismerésnek, hogy a természetet megtanuljuk nem aszerint értékelni, hogy mennyire biztosítja számunkra a haszonszerzést. Az igazi utilitarizmussal persze nincs gond; a haszonelvűség, ahogy azt Jeremy Bentham filozófus-jogtudós és John Stuart Mill filozófus-közgazdász megfogalmazta, egy olyan etikai nézőpont, amelyben az egyének cselekedeteit az öröm maximalizálása, és a szenvedés minimalizálása motiválja. E cél elérése érdekében az egyének racionálisan mérlegelik cselekvéseik szubjektív hasznosságát. Individuális megközelítésben ez így hangzik: mindenki célja a saját hasznosságának maximalizálása. A közösségi vetülete szebben cseng: a lehető legnagyobb boldogság a lehető legtöbb ember számára. Jó napot kívánok!

Ismerős a név, hogy  Penedès? A világ első 100%-ban organikus borvidéke, D.O.C. besorolással. Az itt készült cava-k neve hivatalosan: Clàssic Penedès. Így ír róla a Vinoport: “Clàssic Penedès ma a hagyományos, nemzetközileg elfogadott, minőségi pezsgőkre vonatkozó elírások alapján készül, szabályrendszere egy ponton kitűnik a többi közül: ez a világ első és jelenleg egyetlen 100%-ban organikus pezsgős apellációja a világon, s ezt eredetvédelme szavatolja. Az a pincészet, amely itt termel pezsgőt, de nem tudja igazolni, hogy ökológiai gazdálkodást folytat, nem írhatja palackjaira az eredetvédett nevet.”

Szerintetek itt boldogak az emberek? Demagógnak is bélyegezhettek, de én azért kíváncsi lennék rá. Egy infenitezimális része civilizált világunknak, ahol elkezdték a természetet nem kizsákmányolni. Elkezdtek más szempontrendszereket kidolgozni. Persze, a biobor, az drága is lehet. De, tudjátok, én azt tapasztalom, hogy aki a földet, a füvet és a gyümölcsöt elkezdi szeretni, egyszersmind tisztelni, a pénz lenyűgözöttsége alól már legalább részlegesen felszabadította önmagát. Nagy dolog…

Kulturális késés

William F. Ogburn, a híres szociológus nevét a kifejezés, hogy “kulturális késés”, miatt óhatatlanul szükséges ismernünk. Ogburn szerint, amikor a gazdasági tevékenység mint olyan, teljesen beépül a kultúra egészébe, akkor a változások és az azzal együtt járó adaptációk, amiket az eljövendő idők szelleme sürget, eltérő ütemben valósulnak meg a társadalom különböző szegmentumaiban (3). Azt a példát hozza, hogy az autógyártás techonlógiája sokkal gyorsabban fejlődött az azt befogadó közlekedési infrastruktúránál. Értsd: az elv mindig a gyakorlati tevékenység előtt jár. Az ész, pontosabban az idea, dinamikusabb, mint a praxis. Ma, az úgynevezett modern korban a tudomány és a technológia irányítja a kultúránkat. Ezzel az a baj, hogy a tudomány és a technológia ütemével képtelenek lépést tartani azok a társadalmi intézmények, amelyek a létben maradásunkhoz kellenek. A szükséges átalakítások és adaptációk befogadása bántóan lassú. És a mai korban, amikor nem elég suttogni, de sajnos – szinte – üvölteni is kevés, hogy ökológiai krízisben élünk, nem engedhetjük meg a kulturális késést. Proaktivitásra, a dolgok elébe menésére van szükség, és fáradhatatlanságra, hogy bekövetkezzenek azok az intézményi változások, amelyek az új technológiák – amilyen a bio-növényvédelem – elterjedését hozzák.

Magnuson megjegyzi egy helyen, hogy a kapitalizmus is elszórt modellként indult, majd intézményi változások és adaptációk során fejlődött önálló gazdasági rendszerré, s vált sajnos patologikussá, bár ez eleve belé volt kódolva. Mindenesetre jó hír tehát, hölgyek, urak: a gazdaság képes a fejlődésre! És nyomatékosan mondom: nem hiszek az utópiákban. Amikor Gere Attila majd 70 hektárt, azaz a teljes területét állítja át pár év alatt bio-művelésre, amikor a Csopaki Kódex 10 éven belül minden tagjának kötelezővé írná elő az ökológiai szőlőtermesztést, és szeretné Csopakot a világ második Penedès-évé emelni, akkor én azt mondom, a lehetőségek, hívjuk őket technológiáknak, itt vannak körülöttünk. Éljünk velük. Óráink vannak hátra.

***

Felhasznált irodalom:

(1) Joel C. Magnuson: “Pathwas to a Mindful Economy” – Society and Economy 29 (2009) 2, pp. 253-284. Fordította: Kovács Gábor

(2) Julie Nelson: “The Relational Firm” (2005), in: Zsolnai László: “Boldogság és Gazdaság” (2010) – Typotex, 33-34.

(3) William F. Ogburn: On Culture and Social Change (1964), in: Zsolnai László: “Boldogság és Gazdaság” (2010) – Typotex, 197-198.