Furmintdiagnózis 2017

Nehéz megmondani a frankót furmint témában, pláne, hogy az elmúlt napokban megint pattanásig feszült hangulat alakult szakértői, borkedvelői körökben egy-egy Facebook-poszt alatt. Persze mindenki nagyon okos és mindenki nagyon tudja, mi a fajta méltó stílusiránya, helye a borpiacon, szerepe a magyar bormarketingben. A magam részéről nem szeretnék nagy igazságosztást rendezni, de megint átrágtam magam bő két hét alatt vagy kétszáz furminton, olvastam mindenhol mindenfélét, így elnyomhatatlan késztetést érzek egy – minden bizonnyal több oldalról támadható – furmintkoncepció, -interpretáció közzétételére.

Az alábbiakhoz az alapot természetesen a Furmint Február nagykóstolója szolgáltatta, legalábbis most, 2017-ben. Mert a mindenkori furmint-gondolkodás nulladik kilométerköve (nota bene: nem origója!), a 2000-es Úrágya Furmint a Királyudvartól, a Hwang-Demeter-Szepsy trió kezei közül. Akov itt írt róla egyszer egy mélyet, amit – férfi módra megvallom – meg is könnyeztem. 96+ pontot kapott ez a tétel a Borrajongó kritikusától. Az értékelés, nem kockáztatok a kijelentéssel nagyot, tőle talán a legmagasabb volt, amit valaha magyar száraz borra adott. De ez érthető is. Az Úrágya 2000 a hamvaiból feltámadt magyar borkészítés történelmének legnagyobb mérföldköve, egy új tradíció kezdete, a nagybetűs borvilághoz való újbóli felzárkózás első reménysugara.

Arról szólnak most komoly hangvételű beszélgetések, hogy milyen irányt vegyen fel a XXI. századi furmint. Korábban – a sava miatt – házasításokhoz használták, és a maradékcukron, ahogy olvasom a régieket, nem föltétlenül problémázgattak – úgy Tokajban, mint a Somlón vagy Csopakon. A reformerek, a furmintforradalmárok kérdése most az: miért ne készíthetnénk belőle egy száraz, patika tiszta (értsd: botritiszes, barna almás-körtés – “oxis” – jegyektől mentes), vibráló szerkezetű, könnyed (közepesen telt) testű, jó ivású, gyümölcsös-florális bort? És mindez nem csak kérdésként merül fel. Ha paradigmaváltásról még nem is beszélhetünk, azért az előbb elmondottakkal számos termelő boltban kapható fajtamegoldása összecseng már. A vonalon belül, a teljesség igénye nélkül, saját meglátásom szerint: Bottjuci, Kikelet, Szent Tamás, nyilván Demeter Zoltán, de Gizella, Árvay, Tokaj Nobilis és azért Szent Donát és Kaláka és Bott Frigyes és, mit tudom én, Carpinus is (ők itthon nem kaphatók). A másik oldalon meg, a nagy egészet messze nem átfogva: Spiegelberg, Zsirai, Kardos, Lenkey, Somlói Apátsági Pince, Kolonics, Breitenbach, Karádi-Berger és amúgy szerintem Szepsy is, részlegesen Szarka Dénes is, a Demetervin is, de Dorogi kiváltképp, Homoky Dorka és Balassa pláne és az egyik legeklatánsabb: Dénes Hegybirtok.

A kategorizálással lehet persze vitatkozni, mert a kategorizálás – természeténél fogva – sosem képes a valóságot tűpontosan reprezentálni. Ha most az előbbi csoportot elegáns borokat, a másikat rusztikus borokat készítőknek nevezem el, akkor megint vicsorgó szablyákat látok szikrázó köszörűköveken, de az isten szerelmére, kell valami ideiglenes, fagolyó egyszerű terminológia, hogy értsük egymást.

Az említett viták egyik szála az volt – a fenti szóhasználattal egyszerűsítve –, hogy a furmintnak elegánsnak vagy rusztikusnak kell lennie, hogy eladhatóbb, népszerűbb, nemzetközibb legyen. Eufemizmus nélkül: vékony vagy vastag bort kell belőle készíteni? A maradékcukor például stílustévesztés-e? A 100%-ban acéltartályban készített furmint ki tudja-e fejezni a fajta, és azon keresztül a termőhely lényegiségét? Meddig kell a furmintból készült bort érlelni, akár hordóban, akár palackban? A (relatíve) magas szeszfok bűn-e ma, amikor a világ ízlése 13 alkoholtérfogat-százalék alá kezd esni? A nagy kérdés pedig, tátáám: kell-e a furmintot házasítani? Vagyis a borász Tokajban egy furmint-hárslevelű, a Balatonon meg egy furmint-olaszrizling (pontosabban: olaszrizling-furmint) házasításban kell-e gondolkodjék?

De lassítsunk egy kicsit a válaszokkal. Ki itta már a Dereszlának ezt a 999 forintos reduktív furmintját a Lidl-ből? Én igen, a szomszédomnak köszönhetően. Február első hétvégéje volt, és a kertben épp gulyást főztem nyakból. Sütött a nap, a hőmérő 14 ºC-ot mutatott, és harmadmagammal harminc perc alatt el is fogyasztottam az egész palackot. Hogy hagyott-e bennünk bármilyen nyomot? Alkoholos ital volt, sűrűn változó témák mellé poharaztuk, a háttérben a Kossuth rádió szólt, még a műsor címére is emlékszem: A tudomány hangjai. A szociológia fejlődéstörténetét, szűkebben egy magyar kutató által írt könyvet, A rendszerváltás családtörténeteit mutatták be. De a borra, ha elszáradok, sem emlékszem. Híg volt és egyszerű. Mint egy fröccsbor. De ezt kell kapjam Tokajtól? Ezt kell kapjam a furminttól?

A fenti két kategória – melyek elfogadására tényleg csak ideiglenesen és az egyszerűség kedvéért kérlek benneteket –, nyilván messze fölötte áll ennek a Dereszla-jelenségnek. Nos, bocsánat, hogy a következőkben nem érvelek, hanem kinyilatkoztatok, de azt hiszem, erre felesleges sok szót pazarolnunk: Tokaj vagy Somló iránya nem ez! A furmint iránya egy igényes bortermelői gondolkodásban nem lehet ez! A furmintot a tulajdonságai nem a híg, a felszínes, a nyomot még csak véletlenül sem hagyó borokra predesztinálják. A furmint egy jól érlelhető terroir bor. Nekem fájdalmas látni, hogy a fogyasztóipar, a gyárak fogaskerekei, az egész úgynevezett ökonomizmus ezt az értéket, az új hegyaljai hagyománynak ezt a verejtékkel kimunkált szimbólumát, a furmintot is elkezdi bedarálni. De mit lehet tenni, az ember regresszív mentalitású élőlény; a jó, a szép, az értékes felismerésére és megtartására való képességét egy bensőjébe írt program által, szükségszerűen veszíti el az időben előre haladva. Ove Jacobsen és Stig Ingebrigsten közgazdászok egy 2005-ös tanulmányukban (Economics and Culture*) kifejtik: az ökonomizmus azt jelenti, hogy a társadalom egészében a gazdaság értékrendszere válik uralkodóvá, ignorálva vagy redukálva más értékrendszerek szerepét . Gazdasági hatékonyság mindenek felett! Olcsó furmintot mindenkinek! Az ökonomizmus eluralkodása, látnunk kell egy rohadt pohár boron keresztül is, visszaszorítja a kultúrát, az értékek sokféleségét (lásd lentebb), következésképpen mindenféle művelődési lehetőséget…

(* in: Zsolnai L. és K. J. Ims (eds): Business within Limits – Oxford, Peter Lang Academimic Publishers, pp. 57-82.)

A fentebb vázolt, az elegancia és a rusztikusság fogalmai által körülírt probléma lényege mindettől persze – mint már jeleztem – merőben különbözik, úgyhogy zárójel bezár. A fentebb vázolt probléma, azt is mondhatnánk, pusztán hitkérdés. Ki így, ki úgy hisz a furmintban. Meg aztán tudjuk, Tokaj nem Etyek, nem Szekszárd, nem Csopak. Tokaj nem homogén. Tokaj, heterogenitásával, messze fölé nő bármelyik Kárpát-medencei borvidékünknek, szerencsénkre, szerencsétlenségünkre. A területi heterogenitás a furmintmodalitások végeláthatatlanságát eredményezi. Efféle sokszínűségre a világon kevés borvidék képes. De éppen azért, mert Tokaj ennyire sokszínű, marketingkommunikációs szempontból nehéz vele mit kezdeni. Azt jól tudjuk, milyen az Új-zélandi sauvignon blanc, az argentin malbec, az ausztriai zöldveltelini, a német riesling, kisebb egységeket nézve a burgundi pinot noir, a Chablis-ban készült chardonnay, ismerjük Rioja, Ribera del Duero, Toszkána, Piemont és Bordeaux stílusát. De nem ismerjük a magyar bor, a magyar furmint, a tokaji bor, a tokaji furmint általános stílusát. Nehéz ügy. Mert közgazdasági ökonomizmus ide vagy oda, azért csak a piacról kell megélni.

Annyi biztos, ha nincs egy általános, könnyen elmondható, könnyen átadható kép a furmintról (ami több annál, mint hogy a fajta sava magas…), akkor úgy nehezebb érvényesülni bármelyik piacon. Könnyű lenne most azt mondani, talán az elegáns, Bottjuci-, Kikelet-, Gizella-, Tokaj Nobilis-féle irányé lehet a jövő, mert ezen termelők borai moderáltak alkoholban és fában, és a világ közízlésének ez igencsak kedvez. De Lenkey Géza, Balassa István, Kolonics Károly borait nem tudom kevesebbre tartani, és ha például Jura-ra gondolok, Franciaország legkisebb borvidékére és az ott készülő, hosszan érlelt, a közízléstől alapvetően nagyon távol álló vin jaune-ökre, azok növekvő exportjára, akkor majdnem hátra is tudnék dőlni. Csakhogy Jura is borvidéket és a vin jaune-on keresztül egy stílust, nem pedig a tramini savagnin szőlőfajtát kommunikálja és értékesíti.

Ha persze a termelők furmint bora szépen elcsorog a piacon akadály nélkül, és betonstabil gazdasági jövőképet látnak maguk előtt, akkor a fentieket kéretik figyelmen kívül hagyni. Ám ha nem, és értjük, elfogadjuk, hogy miért van szükség stíluskimunkálásra, nemzetközi “ruhára”, akkor tényleg lehet abban valami, amivel az egykori Mészáros növendék, egy nagy vállveregetés első számú várományosa haknizza körbe a borvidékeinket és a sajtót: a szőlőfajta alapú kommunikáció nem vezet célhoz. Borstílust és termőhelyet kell kommunikálni, de úgy, hogy az utóbbiból magától értődő módon következzék az előbbi. Ha azt mondjuk egy külföldi kiállításon, hogy tokaji száraz bor, akkor azt mondhassa erre a másik nép fia, hogy aha.

De előre szaladtunk. Az utat a kimunkált stílusig, az egységes Tokajig nem lehet megspórolni. Lehet, hogy a világ az elmúlt 30 évben annyit fejlődött, mint az azt megelőző 100 évben, az elmúlt 10 évben meg annyit, mint az azt megelőző 30-40 évben, és Horvátország, Szlovénia és Szlovákia is behúzott napfénytetővel, integetve húz el mellettünk, de minekünk az Úrágya 2000 íze még itt van a szánkban. Az a mentalitás, mely szerint ha nem igyekszünk eléggé, behozhatatlanul lemaradunk, és a piacon mások – a mi kárunkra – szemtelenül nagy előnyökre tesznek szert a régióban, a fogyasztói társadalmat “üzemeltetők” egy régi formuláján alapszik, amely a mai napig – latens módon – irányítja az emberek fogyasztási, vásárlási szokásait. Edward Bernays, gondolom, sokaknak ismerős. Röviden: Bernays az első világháborúban elévülhetetlen érdemeket szerzett a tömegmanipulációs stratégiák kidolgozásával, propagandagépezetek hibátlan működtetésével (bővebben: itt). A háború után az USA felkérte őt, segítsen abban, hogy az emberek megvegyenek olyan dolgokat, amelyekre látszólag semmi szükségük. Bernays nagybátyja, bizonyos Sigmud Freud tudományos eredményei alapján, melyekből később az úgynevezett pszichoanalízis intézménye is megszületett, megpróbálta eltolni az emberek figyelmét a szükségtől az igény felé. Autóipar, húsipar, dohányipar – mind sokat nyert a Bernays-féle formula gyakorlati alkalmazása által, amely irgalmatlan sebességgel konvertálta dollárra a hirdetéseket. De a borral azért picit más a helyzet. Első ránézésre egy alkoholos ital, termék, amelyből létezik lakossági és luxus kivitel is. Azonban a felszínes és üres gondolkodás néhány másodpercnyi felfüggesztésével bárkinek átjöhet: a rendes bor hagyományt, kultúrát, vagyis értéket közvetít.

A fenti példa, jóllehet, sarkos, ideidézése erőltetettnek tűnhet, azt azonban hitem szerint jól alátámasztja, hogy a sürgetés a piac oldaláról egy autentikus dolog sikeres termékké tételére, mesterséges kreáció. Tokaj (vagy akármelyik borvidékünk) stílusát, egy szőlőfajta megjelenési formáját, de az egész magyar bor stratégiáját értékalapúvá kell tenni, és a hagyomány segít ebben (nem erre gondolok, heló!). A híg furmintot (híg bikavért, édes merlot-t) mindenkinek típusú stratégia árt a borvidéknek, árt a tradícióinknak, árt a borkultúránknak. Azokról a súlyos ökológiai következményekről pedig, amelyek a volumen-szerű szőlőtermesztés nyomán, az évenkénti termésbiztonság vegyszeres fenntartása mellett keletkeznek, most nem is beszélnék, különben még a végén kifeküdnék bánatomban a kutyák mellé magzatpózban…