Dualitás és egység – Merre tart a hazai borszakma?

Év borásza díjak, országos sommelier-versenyek, szakmaközi szervezetek, bormarketing stratégiák; tézisek, antitézisek; irányultságok, elfogultságok; toporgások, elfogulatlanságok; görcs, izzadság. Közös ügyek. Felemelkedés?

dekanter

fotó: innen

Lábjegyzet az elmúlt napok, hónapok, évek borszakmai történéseihez.

Tekintsünk most el a puha, kipárnázott bevezetőktől.

Kijött a Borászok Borásza díj TOP 5-ös listája. Ennek a címnek az odaítélési folyamata egy fokkal számomra mindig egyszerűbbnek tűnt, mint az Év Borásza Magyarországon díjé, de ennek itt semmiféle implicit jelentést nem kell tulajdonítanotok, megbeszéltük ezt már korábban párszor pár helyen; végső soron mindkét processzus érthető, követhető, tehát logikus elven alapszik – hagyjuk a fölösleges provokációt. Bár hadd jegyezzem meg: amiért adott esetben kényszert érzek a provokatív megfogalmazásra, az a fennálló, a szakma teremtette – nem is anomáliák, inkább csak – fölösleges dualitások sora. Ezekről kommentárok, kritikai megjegyzések nélkül beszélni annyi, mint hagyni valakit a vízbe fulladni. Nagyobb részben. Mert kisebb részben a magyar borsajtó, szaksajtó impotenciáját is meg kell említeni. Bár az, hogy a különböző orgánumok mindenféle gazdasági érdekek mentén történő gondolkodása mennyire káros arra a pár szerzőre, szerkesztőre nézve, akikben valódi kritikai hajlam lakozik, és akik kritikai észrevételüknél fogva szakmai anomáliák, vagy csak érthetetlen duális képződmények felszámolását lennének képesek előmozdítani, most nem ide tartozik.

Persze lehet arról értekezni, hogy egy-egy dualitás mennyire fölösleges, mennyire nem az; hogy kell-e két sommelier-verseny és két nagyra és rangosra felbrandelt bortermelői díj egy 10 milliós ország pár száz főből álló szakmai közegébe. És, jóllehet, én magam is lehetnék ilyen érzékeny témák feszegetésénél sokkalta objektívebb, de az elfogulatlanságnak általában két okát ismerjük: a.) gyávaság; b.) tájékozatlanság. Teljesen megborítja, és a további gondolkodást ellehetetleníti, hogy sokak szerint az elfogultság is pont ezeken a pilléreken nyugodhat, úgyhogy ebbe az irányba – ha nem haragszotok – nem indulnék meg, terméketlen volna.

Mindenesetre az is biztos, hogy a külföldi termelőközösségi, szakmai, szakmaközi mintákat, probléma-felszámoló módszereket sem lehet egy az egyben alapul venni, mert a magyar, az egy egészen ritka példánya a kétlábúaknak: “a magyar ember gondolkodás nélkül eldobja életét a hazáért, de élni vele, érte, összefogni nem képes” . Vagy, ahogy régiek mondták“két magyar, az három párt”. A nem-kettős gondolkodás – egészen nyugodtan megfogalmazhatjuk így is – , ahogy a korábbiaknak, úgy a jelenkori magyar társadalomnak sem sajátja, és hogy ez a világ más népeire mennyiben igaz, a magunk baja felől nézve szerintem tökéletesen érdektelen.

Korábban sokszor mondtam, hogy látni vélek valamifajta egybekovácsolódást a hazai boréletben, mert a termelők lassan képesek lesznek legalább borvidéki szinten egységességben gondolkodni (preferált fajták, egyenpalackok, közös kóstolók szervezése), aztán szembejönnek velem cikkek (pecsenyesütögetések a HNT-ben, tartani a markot állami támogatásért, aztán meg ujjal mutogatni az államra), vetek egy pillantást például a tavalyi Prowein-es nemzeti megjelenésre (volt egy nemzeti stand sok magyar borásszal, és volt hazai cég, amely nem adta a nevét hozzá – külön standdal jelent meg), visszagondolok az elmúlt év konferenciáira, ahol megismerhettük a Magyar Turizmus Zrt., a Földművelésügyi Minisztérium, a Külgazdasági és Külügyminisztérium bormarketing elképzeléseit (amelyek végső soron nem különböznek célkitűzéseikben, mert a magyar bort szeretnék a világban ismertebbé tenni, de mégis eltérő haladási stratégiákat dolgoznak ki – lásd: itt és itt) – szóval itt van ez a sok dolog, és ha nem vagyok résen, mindez könnyen elbizonytalanít alaphitemtől.

Lépjünk kettővel vissza. Szóval lehet arról beszélni, hogy gyakorlati értelemben szükség van-e a vázoltak esetében dualitásra – hogy az elemek játéka végül valamiféle konglomerációt idézzen elő – , és kell is erről beszélni, mert az ilyen feltételezések mögött optimizmus ólálkodik, és az optimista hozzáállásnak – mint tudjuk – rendkívüli mértékű a pszichológiai haszna: jó kedélyállapotot eredményez. Ami engem illet, bizonyos értelemben hiszek a dualizmusban. Hiszek benne, ha az nem egy lealacsonyodási, hanem egy felemelkedési folyamat formáját ölti magára, és a végpontja az egységesség. Hiszek abban, hogy kell két nagy bortermelői díj, ha mindez végül odáig vezet, hogy a magyar ember jobban megismeri hazánk zseniális borászait, és utána esze ágában sem lesz mocskokat inni (édes merlot-k, flakonos Pusztaviharok). Hiszek abban, hogy kell két sommelier-verseny, ha az azzal jár, hogy így presztízst szerez ez a szakma, és ezáltal vonzalom ébred a minőségi vendéglátás iránt a huszonévesekben (perspektíva, egzisztencia). Hiszek abban, hogy kell olyan borászat, amelyik a külföldi borkiállításokon nem hajlandó a nemzeti kartondobozos közösségi standon megjelenni, ha mindez arra sarkallja utóbbiakat, hogy elkezdenek önkritikát gyakorolni esztétikai érzékük fölött, egyszersmind előbbiekben felébred a segítőszándék, és megosztják know-how-jukat (egymás kölcsönös tisztelete). Hiszek az állami szakmai szervezetekben, tényleg, mindben, mert akiket ismerek soraikból, azok tanult, tenni akaró, jó szemléletű személyek; hiszek bennük, ha felismerik az együttgondolkodás előnyét és az érdekellentétek feloldásának prioritása vezérli őket (ügyek az egók fölé).

Hiszek a magyar borban, akkor is, ha hazánk picike ország a világ bortérképén, és szőlőtermőterülete (potenciálisan!) csak cca. 70.000 hektár, míg mondjuk Franciaországé 730.000 hektár (a cognac-i és armagnac-i területek nélkül), Olaszországé 684.000 hektár, az Ibériai-félsziget pedig tokkal-vonóval majd 1.100.000 hektár. Hiszek benne, ha ez a sok-sok szerteágazó vonal igazából nem csak a végtelenben ér majd össze. Mert, ha minden marad úgy, ahogy, akkor ne haragudjatok, ma is sört kell bontanom.