Helló 2016!

Új év, új tervek. Néhány dolog átalakulóban van körülöttem, és mivel ez valószínűleg az oldal tartalmi irányultságát is érinteni fogja, a fontosabbakat megosztanám veletek.

ujev-wf (2)

Mint azt némelyek tudják, mások pedig a Wine Flow-n többször olvashatták, 2014 áprilisától számítható az idő, mikor visszavonhatatlanul szabadúszóvá váltam. Amennyire unalmasnak találtam először ezt a fogalmat, most legalább annyira rajongok érte. Az, hogy szabadúszó lettem, nemcsak a munkámra értendő, hanem voltaképpen egész életemre. Azzal ugyanis, hogy az alkalmazotti lét alól – nagyképűen fogom mondani – felszabadítottam magam, a munkán túl az életem egyéb területein is szabaddá váltam, noha a dolog fokozatosan megy végbe, és egy percig nem állítom, hogy a művel, ami végső soron én vagyok, elkészültem. Nem célom lenézni s így megbántani senkit sem, aki alkalmazottként dolgozik, mert többféle karakterek vagyunk, különböző igényekkel és képességekkel. Ám ha valaki éppen a határon billeg, azt bátran lökném, haladjon tovább; mert aki alkalmazottként odáig eljutott, hogy mostantól szeretné ő maga beosztani idejét, megtermelni bevételét, megfőzni ételét, megélni életét, a reggelt a piacon vagy az uszodában vagy a jógaszőnyegen kezdeni, a délutánokat sétával és mihaszna kontemplációval tölteni a ligetben vagy a parton, az estéket 50-60 oldal elolvasására elegendő energiával lekönyvelni, az ne habozzon, azonnal kezdje el élettervét az iméntiek figyelembevételével újragondolni, gondolatait pedig tökéletesen átiskolázni.

Nehezemre esik mást mondani, mint amit elsősorban megélek, másodsorban gondolok, így az egyes szám első személyre minden körülmények között fenn fogom tartani jogomat. Nem tagadom, sok példa áll előttem, akik a szabadságnak igen magas fokára jutottak, és inkább éltek, mint dolgoztak, neveiket viszont fölösleges lenne sorolnom; bölcsből, folyamba lépettből, megvalósítottból ma mindenki talál magának kellő számút, csak válogatni győzze. Ami tudást az általam választottak okosságából le tudtam párolni, nem egyéb, mint hogy a közönséges értelemben vett munkát tovább egy percig se űzzem. Annál több, jobb tanácsot, hogy ti. mindazt, amit most munkán értünk, igyekezzünk teljességgel kiiktatni életünkből – egészen biztos, hogy bármennyit érek is –, nem fogok tudni adni senkinek. Az ilyen tanácsokért természetesen nem áll módomban felelősséget vállalni, de szerencsére nem is kell: aki idáig eljut, a deszkáról készséggel és önmagától fog ugrani.

Sokáig kacérkodtam a gondolattal, hogy a bor közegét teljesen elhagyom, persze nem egyszerre, hanem apránként, hónapról hónapra. Minden másnak az irányába, ami az egészséges életmód és az e köré épített, szűken és tágan értett filozófia és a jóga és az ajurvéda, esetleg a dzogchen, régóta szívesebben mennék. Valamilyen szerencse folytán azonban – azt mondhatom – felismertem, hogy a dolgokat magamról nem lerázni kell, hanem velük való relációmat szükséges tisztázni, s végső soron centrális diszpozíciómat vagyok köteles megkérdőjelezni. Szembe kellett néznem azzal, hogy mindaz, amit ideálként űzök, összeegyeztethetetlen jelenvaló létemmel, mert a balról végességgel, jobbról semmiséggel árkolt repedezett mélységet csupa szorongás tölti meg, amely neurózis alapját a félretett pénzek, az újonnan vásárolt autó, a hibátlanul megszerkesztett nász és egyéb kicsinységek ábrándja táplálta. Ideálom tekintetében pedig annál lentebb nem adtam és nem adok most sem, minthogy a legmagasabban értett szabadságot realizálhassam.

Az embernek persze vagy mintaképei vagy az élete hibás. A magam részéről hajlok arra, hogy eszményemet helyesen határoztam meg, még ha ennek vonatkozásában el is kell ismernem az értelem lépcsőzetes kitágulni tudását. A feladat megoldásában, hogy diszpozíciómat újrahangoljam, s így munkám profán jellegét megnemesítsem, valamint hogy szorongásomat feloldani elkezdjem, sokat segített, hogy megtanultam helyesen lélegezni. Nem ment gyorsan. A tökéletesség nyolcpontú ászanáját évekbe tellett kigyakorolnom, s csak miután ízületeim meglazultak egyszersmind megerősödtek, gerincem szükségtelen görbületei elsimultak és törzsem rugalmassá vált, hasizmom megnyúlt, rekeszizmom kitágult, mellkascsúcsom vállvonalam vízszintjétől elemelkedett, voltam képes az átlagosnál jelentékenyebb oxigén – másképpen: életenergia – felvételére. Mióta rendesen tudok lélegezni – ellazultan, mélyen –, mindez fontosabb számomra, mint a számlámon havonta összespórolt összeg – a jelenlegi inflációval arányos – értéktartó növekedése.

Egyébként ami az anyagiakat illeti, meg kell vallanom, egy bizonyos szint alá nem adom, mert az üres rizsre, a cukrozott almára, esetenként a kacsazsírral kent kenyérre és a roppanó lilahagymára a jövőben is igényt tartok, lévén hogy kis közösségünk gyarapodni készül, és efféle szükségleteket apaként, családfenntartóként kötelességem lesz biztostani. A borral még nem tudom, mi lesz. Egyelőre elajándékoztam, megitattam, megittam minden itthon lévő palackot. Egy 2007-es Szent Tamás Furmintom maradt még Szepsytől meg egy másfél literes, dobozos, édes olasz rozé, amit egy jóakarómnak köszönhetek. Ezeket egy disznóvágásra tartogatom, mert oldalbordai ágon a lények egy csoportja ilyesmire készül, és itt, a Kárpát-medencében egy ilyen esemény szerintem még mindig ünnep a legszorosabb értelemben.

Ennyit akartam mondani újévi beköszönőként. Sok felé fogok írni a jövőben, de igyekszem azért majd érdemi erőket fordítani a Wine Flow-ra. Az írás mögött mindenesetre új boros távlatok is sejlenek, lévén, hogy egyre kevésbé szorongok emberek előtt beszélni, és eddig fel nem fedezett örömöket találtam a borkóstoltatás műfajában. Gondolkodni és írni ugyanakkor – vagy ami bizonyos fokon ugyanaz: élni –, egyre inkább a fentiek szellemében fogok. Nem akarlak majd benneteket mindenbe beavatni, annál ez sokkal unalmasabb küldetés. De azért ilyesmikkel vagy ilyenekkel beköszönök néha.