Borok az ünnepi asztalra – 2. rész – avagy Jakabéktól minden

Minden, vagyis mind a négy létező boruk. Három különböző évjárat, furmint fölény – szikárság, lehengerlő ásványosság, adalékanyagok véletlenül se, a háttérben Homonna. Őszi-téli kóstolótúráim legnagyobb meglepetése. Bemutatkozik a Jakab Pince.

jakabok-2

Először is: alapból csak három boruk tetszik, de egy négyboros pincénél milyen már, ha a negyediket, a kutyanehéz ’14-es évjáratból származót flegmázva lelökjük a Tajgetoszról? Butaság. A garat csodálatos dolgokat elbír.

Másodszor: tudom, hogy sokatok ugrik erre az “adalékanyag a borban” témára, ne is ragozzuk túl. Jelen esetben végül is arról van szó, hogy a borász, Homonna Attila (mert Jakab úr és Jakabné “csak” tulajok) nem fajélesztővel erjeszt. Van az a nézet ugyanis, hogy a fajélesztő, mint laboratóriumi csinálmány, megöli a bor egyediségét, szépségét, más szóval: uniformizál. Aztán vannak akik azt mondják, hogy az erjedés biztonságos lezajlását, tehát hogy végül száraz (0-4 gramm/liter maradékcukor tartalmú) bort kapjunk, azt fajélesztővel lehet garantálni. (Nem csak “nagyüzemi” borászok mondják ezt.) Majd ott vannak azok, akik a két tábor közötti vékony mezsgyén egykerekezve, leginkább a non-konvencionalista hozzáállás érvei hallatán kínjukban a mellükről a szőrt is kitépve mondják: minden élesztő organikus, könyörgöm – mert ezt is hozzá szokták tenni. Száz dologgal nem árnyaltam most a képet, nagy a hajtás, nincs rá időm, ezért tekintsétek ezt úgy, mintha kínai tusrajz lenne: nagy tér és benne valami folt, mint a szétkent tinta.

Harmadszor: dehogy túráztam én ősszel meg télen. Jó, ha az elmúlt hónapokban egyszer vagy kétszer volt rá alkalmam, mint legutóbb, mikor Mádra látogattam el. Amikor azt mondom, hogy kóstolótúrázom, leginkább arra gondolok, hogy ülök bent az ETAP-ban (vagy a TüTü-ben) és hajigálom sorban befelé a mintákat. Így történt, hogy egy unalmas és lefakult decemberi hétköznapon egyszer csak elém kerültek a Jakab-borok.

***

Épp Czinege Tamásnál rontottam a levegőt a TüTü-ben és vártam a csütörtöki GasztroRománc startpisztoly-dörrenését. Czinege úr, látva egykedvűségemet, félig megsajnált, majd öntött egy pohár furmintot, egy Jakabot (később, mikor rendesen megsajnált, egy pohár pálinkát is, de haladjunk lineárisan). A Jakab-borok alapanyaga mintegy 2 hektáros területről érkezik, Padihegyről és Rányból. A 18. századi, Bél Mátyás földrajztudós szerinti Tokaj-hegyaljai dűlőklasszifikáció alapján a Padihegy-dűlő osztályozatlannak/harmadosztályúnak, míg a Rány másodosztályú terroirnak számít. Sokak szerint ez nem jelent semmit, hiszen ma egy harmadosztályú dűlőről is lehet príma bort készíteni megfelelő szőlészeti, borászati technológia mellett, míg hozzánemértéssel egy első osztályú terület alapanyagát is el lehet barmolni. Ha engem kérdeztek, én alázattal elhiszek bármit. Emlékszem, párás tekintettel hallgattam Alkonyi László egykori borszakíró vonatkozó, a 18. századi Bél-klasszifikáció visszaállítását sürgető gondolatait, és mivel Laci azóta borásszá avanzsált, ottjártamkor meg is ittam a pincéjében úgy 4-5 deci bort. A Padihegy félelmetesen szikár és szögletes és egyízű bort ad: csak só és kő, a végén kis citrus, közben pedig üvegszilánkok módjára röpködnek a savak az ember szájában. A Rány valamivel élmentesebbnek, íveltebbnek, már-már szelídebbnek hat, de túláradó gyümölcszsibajt, harsogó fűszerességet, trombitáló könnyedséget tőle sem szabad várni. A riolit mindent elural, és a többi, ami mellette jelentkezik, a véletlen műveként tűnik fel odavetetten, éterien és tulajdonképpen jelentéktelenül. Már ha mindezek mellé egy, a terroir adta ízeket nem elnyomni akaró hordómenedzsmentről beszélünk.

Az meg, hogy “2014 az új 2010”, már A Borrajongón is kimondatott. Aztán az, hogy azért ez nem minden borvidéken van így – kivált Egerben és a Mátrában – szintén ezen a fórumon hangzott el épp a minap, de én igencsak gyanítom, hogy Tokaj ezt az évjáratot rendesen megköhögte. Persze, ha Jakabék ’13-as borait kóstoljátok, szépnek, meglehet, azokat sem fogjátok találni. Vágnak azok is, de megítélésem szerint pusztán azért, mert – és ezt a mantrát újra el kell morzsolnom – a kétéves tokaji száraz furmint még nem golyóérett, bármit is diktáljon a piac. A három év lenne a minimum, amit Jakabék 2012-es furmintja igazol is. A savak három év után válnak szerethetővé, ahogy ebben a ’12-as Padihegyiben is tapasztalhatjátok majd.

Kóstolási jegyzet

Jakab – Tokaji Cuvée 2014

Furminttal és hárssal dolgozik a pince, és mivel 2014 esős, viszontagságos időjárásának köszönhetően csúnyácska összetételű savak keletkeztek, a szőlőmennyiség meg igencsak kevés volt, Homonna Attila nem is bajlódott a fajtatételek külön történő palackozásával, így is, mint látjuk a palackon, mindössze 832 darabot tudott ebből elkészíteni. Citrompótlós, almás, kesernyés ízű bor. Hátha az idő segít rajta. 82 pont.

Jakab – Padihegy 2013

Furmint alapanyagú, almás, körtés illatú, hengerlően minerális ízvilágú, feszes, fiatal bor. 84 pont

Jakab – Rány 2013

Ez is egy furmint, és mint fentebb említettem, szerkezete, ízvilága kicsit barátságosabb a Padihegynél, de alapvetően ebben is a köves, sós, citrusos jegyek a meghatározók. Mindent egybevetve nekem kimondottan tetszik. 85 pont

Jakab – Padihegy 2012

Szintén furmintból készült, és határozottan érezni, 2012-ben még sokkal több ízanyag volt a hordókban: az aromaprofil kellemesen pörkölt magvas, szegfűborsos, égetett cukros – de sós citromvelő nélkül e tételt sem ússzuk meg. A sav mennyiségre sok, minőségre príma, és ez a bor kissé komplexebbnek is mutatkozik a 2013-asokhoz képest. Elegáns, remek! 87 pont

***

A borokat a XIII. kerületben, a TüTü Deliben tudjátok megvásárolni.