Borklub a Belgrád rakparton

Van úgy, hogy egy-két havonta, máskor két-három hetente összejövünk néhányan a L’Enoteca Borbár pincéjében, és a világtól elzárva borokat kóstolgatunk, azok fölött nagyokat beszélgetünk, vitatkozunk, röhögünk, elszórakozunk. A legutóbbi ilyen összejövetelről szeretnék most pár bort ajánlani, de előtte néhány szót szentelnék a helynek is.

leno-11

Hogy ez az írás miért a nem a Borok-rovatban, hanem itt, a Helyek-ben jelenik meg, annak az az oka, hogy a lentebbi borajánlón túl szeretném felhívni a figyelmeteket erre az ősrégi borbárra, ami valószínűleg minden más pesti borbár előtt létezett már. Talán sosem volt akkora hype körülötte, mint a többi, mostani menő, belvárosi borbárok körül, aminek több oka is van. Az egyik, hogy a L’Enotecát nem nagyon kommunikálták önálló vendéglátóhelyként, nevét mindig a mellette lévő, ugyanazon személyek tulajdonolta Trattoria Toscana étterem neve mögött láthattuk feltűnni. A Trattoria Toscana a ’90-es évek legvégén nyitott, és a mércét egyből magasra tette. Talán az első igazán autentikus olasz étteremként lépett be a honi vendéglátás piacára – a hangsúlyt a toszkán konyhára helyezve , s bár az elmúlt bő tíz év óta jó néhány másik, az itáliai gasztrokultúrát magas nívón megjelenítő, mára számos szakmai díjjal rendelkező hely is színesíti a hazai éttermi kínálatot, a Trattoria Toscana a mai napig stabil tagnak számít az élmezőnyben.

Borbár a Belgrád rakparton

A L’Enoteca meg, toszkán mintára, a fő étterem, a trattoria (amely kifejezés alatt ez esetben házias kisvendéglőt kell értenünk) boros kiszolgálójaként lett megálmodva. Ami aztán persze nemcsak egy borospolcokkal telezsúfolt raktár, hiszen étkezni is, kóstolni is lehet benne. Terasza is van, pincéje is (ide járunk mi), és odabent nagyjából huszonöt ember fér el kényelmesen, a pincében meg még úgy tizenpár. Enteriőrje a tipikus toszkán hangulatból kíván minél többet megidézni: rusztikus téglafalak, natúr faasztalok és -székek, barna papírterítő, minden falon padlótól plafonig bortartó szekrények, állványok, tompa, kissé melankolikus hatást keltő megvilágítás. Otthonos és meleg. Mondjuk hallottam olyat, hogy valaki mindezt túl feszesnek, esetleg erőltetettnek élte meg, és az a komolyság, amit a hely szelleme áraszt, már terhes, nyomasztó volt számára. Nem tudom. Én eléggé csípem a Kadarkát, itt utaltam rá, miért, és bár sűrűbben is látogatom a Király utcának ezt a remek kis boros intézményét, mint a belvárosi forgatagból már jócskán kieső L’Enotecát, azt nem mondanám, hogy a letisztult, élénk színekkel, nagy fehér falfelületekkel (lásd még: STIKA), kissé merev és szögletes, összességében minimalista (lásd még: DiVino, Drop Shop) stílussal operáló helyeket a rangsorban a klasszikusabbak elé tenném. Bár én mindenevő, ennélfogva rossz viszonyítási alap vagyok. Annyi bizonyos, ha belépek egy túlzsúfolt, félhomályban úszó, a rusztikus stílust előnyben részesítő borbárba, amilyen a L’Enoteca vagy a Doblo, vagy a békebeli idők hangulatát megidéző delikát üzletbe, amilyen a Sarki Fűszeres, étterembe, amilyen mondjuk a Firkász, kivétel nélkül mindig nosztalgikus és ábrándozó, légies és gondtalan, érzelmes és éntelenebb hangulat nyűgöz le. Az óramutató lassabban jár, a vonalak elmosódnak és a tér újra homogénné válik. Megérkezés a profán és a profánon túli létállapot közé, ahol igazi átlényegülésről még szó sem lehet, a dolgok itt jobbára még csak várakozó állásponton vannak. De mondom, ha mindezt valaki kevesebb szentimentalitással éli meg, maradéktalanul elfogadom, viszont e helyek jellemzése vonatkozásában a jelzőt, hogy avítt, bántóan érzéketlennek vélem.

Pincében, magunk

Szóval, ahogy a bevezetőben utaltam rá, bizonyos időközönként, többé-kevésbé rendszeresen összejövünk itt, és megpróbálunk úgy szakmázni, hogy abba élvezet is vegyüljön bőséggel. A témákat, melyekre ezeket az esteket felfűzzük, lazán kezeljük és értelmezzük, de valami csapásirányt azért igyekszünk kijelölni. Ám legutóbb, azt hiszem, pont nem követtünk semmilyen egzakt irányt, mindenki hozott magával olyan bort, ami számára nagy jelentőséggel bír. A teljes kóstolási jegyzetet nem adnám közre, inkább csak azt a néhány bort említeném meg, amelyeket magam is szívesen fogyasztok bármikor, s így nektek is bátran merek ajánlani.

leno-5

Hát így.

Kóstolási jegyzet

Oremus – Mandolás Furmint 2012

Nem hiszem, hogy a tolcsvai pincét bárkinek be kéne mutatnom, ahogy a borász-birtokigazgató, Bacsó András neve is elég közismert, dacára annak, hogy igyekszik meglehetősen keveset mutatkozni a nyilvánosság előtt. Aki találkozott már vele, az élményt egészen biztosan rendkívülinek élte meg. András végtelenül udvarias és művelt, a legjobb értelemben arisztokratikus és érzékeny; olyan jellem, akit az ember órákon át képes hallgatni a legmélyebb tisztelet mellett. S hogy személyisége, karaktere borában miképpen fellelhető, azt akkor értjük meg a legjobban, ha a borász és a bor között olyan relációt tételezünk fel, mint a zeneszerző és a zenemű között. A Mandolás Furmintokra mindig is a kifinomultság, az elegancia, az arányosság, de összességében a nagyság és a mélység volt jellemző. Illat- és ízjegyei a vulkanikus és tengervizes mineralitást, a vilmoskörtés és kései körtés gyümölcsösséget, a pörkölt magvas és édes fűszeres hordóaromákat kivétel nélkül, minden esetben felmutatják. Furmintfan a Borrajongón még az év elején értekezett erről a ’12-es Mandolásról, némi fésületlenséget feljegyezve. Hát ezúttal is úgy tűnik, a furmint esetében a két évnyi érlelés elengedhetetlen. Már csak azért is, mert a legutóbbi borklub-estünkön ez a Mandolás mindent vitt. Érett és sima és bombaformában van. 87-88 pont. Itt vehettek is belőle.

leno-3

Oremus – Mandolás Furmint 2003

Arany színű, már-már borostyán reflexeket felmutató bor ez. Hiába, több mint tízéves. Azt hiszem, ez az a bor, ami gyakorlatilag senkinek sem hiányzik vagy hiányozhatna a kóstolási jegyzeteiből. Mérföldkő, viszonyítási pont: a Nagy Ábra, amivel a fajtáról a legközelebbi képet lehet megmutatni. Albert Gazda, Tóth Adrienn, Ripka Gergő  akiknek a véleményére, ha magyar borról van szó, érdemes a neten rákeresni  a 2003-as Mandolást szintén a legnagyobb magyar fehérek között említették. Illatába ostya, naspolya, száraz falevél meg valami olyasmi vegyül, amit – viccen kívül – a Nógrádi Ropi illatával lehetne a legjobban jellemezni. Aztán ahogy szellőzik, vargányára, vulkanikusságra, kezdődő füstösségre emlékeztető jegyek is feltűnnek, sőt, elég neki pár perc, és mindezek olyannyira intenzívvé válnak, hogy az illatképet szinte teljesen eluralják. Szerkezete már kezd megfáradni; sava kifogyóban, cseressége észrevehetőbb. Ízében kenyérhéj és szárított gomba, ananász mutatkozik. Ebben az állapotában azonban még abszolút fogyasztható; erényekben jócskán bővelkedik. 84 pont. Hozzájutni például itt tudtok.

leno-13

Ez a kép még a konyhámban készült, és egy fokkal jobb annál, amit a L’Enotecában lőttem

***

Heumann Pincészet – Cabernet Franc 2011

Heumann Evelyne és Erhard 2011-es Reserve Kékfrankosáról egy pongyola cikkben korábban már megemlékeztem, ezúttal azonban igyekszem több komolysággal hozzáállni a témához. Heumannék ’11-es franc-ja kétségtelenül fiatal és nyers még. Mélysége azonban már most ígéretes jövő elé állítja. Csupa sötét bogyós gyümölcsös, ibolyás, ánizsos, étcsokoládés, földes, feketeborsos jegy alkotja az illat- és ízképet. Alkoholfoka – legalább is olvasva – meghökkentően soknak tűnhet: 15,5%, de az a test és beltartalom, ami emellé társul, mégis egyensúlyt teremt. Nehéz bor, egy-két pohár elég is belőle, de egy komoly steak jobbat talán nem is kívánhatna magának. 88 pont. Őszintén megmondom, nem tudom, Magyarországon hol lehet kapni a boraikat. A legjobb, ha egyből a pince weboldalát keresitek fel ez ügyben.

leno-4

 Heumann Pincészet – Cabernet Franc 2009

Nem gondolom, hogy ötéves létére ez a bor már a csúcsán lenne. A tanninoknak még mindig van hova finomodniuk, de szerintem megvan benne a kellő konzerváló erő ahhoz, hogy ha egy-két évre még elfektetjük, sokkal nagyobb élményt leszünk képesek kinyerni belőle. Hasonló jegyeket lehet benne felfedezni, mint 2011-es változatában, de a korty talán sűrűbb, kökényesebb és borsosabb. Az alkoholfok ezúttal is 15,5%, ami, jegyezzük meg, sokaknál kiveri a biztosítékot. Nekem is kedvemre valóbb, ha egy vörösbor alkoholfoka, még ha Villányról van is szó, 14%-on megáll, de szerintem ez a bor is bizonyítja, hogy kár a fejünkben merev és sztereotip kategóriákat nevelgetnünk… 87 pont.

leno-2