Egy Kadarka-törzsvendég lapszéli gondolatai

Mások kritikáival mostanában keveset foglalkozom, örülök, ha az enyéimben találok némi értelmet, miután megírtam. Nyár van, meleg van –  nézzétek ezt el nekem. Másfelől az Origo/Táfelspicc értékeléseitől mindig újra átélek valamit abból az élményből, amikor a szegedi szemklinikán a szemgolyóm alá, a kötőhártyámba kaptam gyulladás ellen injekciókat…

kadarka-2

Kadarka borbár

Kling József neve ismerősen csenghet azok számára, akiknek anno az Alkonyi László által életre hívott Borbarát magazin megfordult néhányszor kezében. A Borbarát ugyan már megszűnt, Kling úr viszont még a mai napig rendszeres szerzőnek számít azokban a sajtótermékekben, ahol a bornak fontos szerep jut – ilyen például a VinCE magazin, a Magyar Konyha és az Origo gasztronómiai melléklete, a Táfelspicc is. Nem mellékesen nemrégiben értesültem arról a Cinken – Gazda Albert tollából , hogy Kling ezentúl az Orgio kulturális rovatát fogja vezetni.

Mindezt csak azért írtam le, hogy lássátok, Kling nem ma kezdte, s mint ilyenre, akár két lábon járó fáklyaként is tekinthetnétek, aki megvilágítja az utat a magyar bor és gasztronómia sötét rengetegében. Egyszer egy egri study touron volt szerencsém őt megismerni, és kedveltem benne, hogy milyen szenvedéllyel tud beszélni a borról, és azt is, hogy ha valami nem tetszett neki, azt kulturáltan – nem négyszemközt – elmondta a borásznak, mindenki okulására.

Kérdezgettem őt akkor ott Egerben, hogy az Origo fő sodrához viszonyított marginális témák iránt, mint amilyen az utazás vagy a gasztronómia, mégis mekkora az érdeklődés, és emlékeim szerint azt a választ kaptam, hogy az ilyen cikkek esetében is azért többé-kevésbé elvárás, hogy elérjék a tízezer kattintást.

Kling legutóbbi kritikája a Kadarka nevű borbárról szól, amely hely a VI. kerületben, a Király utcán található. A cikk ezzel a címmel indít: Itt garantáltan senki se lesz törzsvendég. Ezt először is cáfolnám, mert heló, én az volnék. De van egy olyan érzésem, ezt a címet nem Kling adta a cikknek; inkább a minimum kattintás elérésére vigyázó, gondos szerkesztői munkának tudom be. Mindenesetre a kritika egyik központi szereplője a felszolgáló, aki hol türelmetlen a rendelés felvételekor, hol erőszakosan tukmálja a drágább bort, hol pedig a szomszédos hölgy-asztaltársaság felé tanúsít megkülönböztetett figyelmet. A szerzőnek mindez nyilván nem esik jól, ahogy az sincs ínyére, hogy az innivalók mellé rendelt harapnivalók hagymát tartalmaznak, hiszen azok a szájban olyan, viszonylag hosszan fennálló állapotot teremtenek, amelyek kedvezőtlenek a bor apró részleteinek észrevétele szempontjából.

Nem nagyon tudok ezekkel a megállapításokkal vitatkozni.

Hagymás kaját kaptam már én is itt, de nem emlékszem, hogy gondot okozott volna. A felszolgálókkal nekem sosem volt problémám, de megeshet, hogy az Origo szerzője egy ilyen szörnyű napot fogott ki. Elképzelhető, hogy már korábban is átélt hasonlót e helyen, de simán előfordulhat az is, hogy Kling értékmérője –  koránál, rutinjánál, tapasztalatainál fogva – egyszerűen magasabb fordulatszámon pörög.

A helyzet az, hogy bár kisebb intenzitással vagyok részese ma már a pesti éjszakáknak, a belvárosi borbárokat azért hetente legalább egyszer “szemlézem”, néha egyedül, néha másokkal. Él is a fejemben egy pozitív és negatív lista ezen helyekről, de ha rangsorolnom kéne, nem tudnám eldönteni, hogy a Drop Shop, a Doblo és a Kadarka között milyen sorrendet állítsak föl. Ha a Drop Shopban ülök, mindig azt gondolom, ez a kedvenc helyem, de ez a másik két esetben is igaz. Ha étteremről van szó, ugyanezt érzem a Borbíróság, a nU vagy a Gepárd és Űrhajó kapcsán. Minden helynek van egy – számomra nagyon tetsző – egyedi atmoszférája, és ami mindben közös, az az arra való törekvés, hogy a vendégeiknek egy átlagon fölüli vendéglátóhelyi élményben legyen részük. Értem én, hogy a Kadarkában sok a “lilahagyma” meg a “pincér géphangon ismételgeti, ajánljon-e valamit, közben egy romantikus költő merengő tekintetével elbambul” az ember feje fölött, mint ahogy gyengébb teljesítményt az imént felsorolt vendéglátóegységek mindegyikében tapasztaltam már. De azt nem akarom elhinni, hogy a Kadarka összességében ennyire rossz lenne.

kadarka-1

Kadarka-“magyaros tál” 

“…mi vagyunk túl rosszindulatúak?” – teszi fel cikke végén a kérdést Kling. Igen, azt hiszem, van ebben az origós cikkben némi rosszindulat is, ahogy manapság szinte minden kritika csak a fikáról szól, a gasztronómiában meg főleg (tisztelet a kivételnek). És ezt a szenzációhajhász zsurnalizmust olyan töményen kapjuk nap mint nap az arcunkba, hogy mi, olvasók is elhittük, ez a norma, ez a kiindulópont, ez az origo. Aki meg pozitív hangvételű kritikát fogalmaz meg, az minimum elfogult és érdekelt, de legalábbis naiv.

Semmi érdekem nem áll abban, hogy megvédjem a Kadarkát, de szívesen teszem, mert én szeretem ebben a helyben, hogy a felszolgálók gyorsak, a választék – még ha kadarka fajtából készült bor valóban kevés is található – széles, tartalmaz olyan tételeket is, amit sehol máshol nem kóstolhatunk, a kajára nem kell sokat várni és nekem kimondottan tetszik az a közepesen zajos légkör, ami az esti órákban jellemző a bárra.

Törzsvendég vagyok, legalábbis én annak vélem magam, de Kling József megnyugtatására: engem sem ismernek meg a felszolgálók. Ha erre vágyom, a Doblóba megyek. Ha szakmázni akarok, a Drop Shopba. Ha kikapcsolódni, lazulni, hangosakat nevetni – s mindezt kultúrlények között – akkor a Kadarkába.

A Táfelspiccnek továbbra is drukkolok, hogy az olyan cikkeivel, melyekkel a magyar áruházláncok silány élelmiszereit szedik ízekre, a tízezer kattintás többszörösét érjék el, s így az infó, miszerint az élelmiszeripar egy csomó szemetet akar a torkunkon ledugni, minél több emberhez eljusson. De remélem, hogy a jövőben a Táfelspicc szerzői másféle szemlélettel közelítik meg a Kadarka-típusú helyeket, és meglátják bennük az értékeket is.