Összefogás – Lenkey Géza és Takács Lajos összeállt

A hír igaz, a Somlóról nemrégiben Tokaj-hegyaljára elszármazott hazatért Takács Lajos összeállt a kispesti Szelídek alapítójával, egykori oszlopos tagjával, a Mádon szőlőt és bort termelő Lenkey Gézával. 

lenkey-takacs-k

Takács Lajos (balra) és Lenkey Géza

Hogy mi sül ki e kooperációból, arra két évet még biztosan várnunk kell, Takács és Lenkey neve mindenesetre garancia az egyediségre, egyéniségre, természetességre és kompromisszummentességre. Íme, egy részlet egy, a Borászportálon megjelent írásból, mely kettejük munkájáról ad némi képet az olvasónak:

„(…) Nincs még dél, mikor befutunk Mádra a megbeszélt találkozóhelyre. Percekkel később Géza is megérkezik, majd kéri, szálljunk át az ő autójába, mert elvinne minket egy helyre, hogy megmutassa az új projektjét, amit a Lajossal bütyköl.

– Milyen Lajos? – kérdem.

– Takács – feleli Géza.

– A somlói Takács Lajos? – faggatom tovább.

– Már nem somlói – mondja mosolyogva.

(…)

Az Úrágya-dűlőbe, Géza szőlőjéhez érve egy zöld autóra leszek figyelmes, aminek a tetején egy magnum palack áll két >>utasellátós<< pohár társaságában. Ahogy kiszállunk a Hondából egy piros-fekete csíkos sapkában metszegető figurára leszünk figyelmesek.

– Lajos! Kijössz egy percre? – kiabál be Géza a sorok között szótlanul ollózó embernek.

Korábban, mikor kóstolókon találkoztam az ex-somlói ikonnal, mindig csak félve kérdezgettem. Jellegzetesen szigorú, szikla arca van, amin mély redőkbe ágyazott szomorú szemek ülnek, magas homlokát pedig egy olyan >>idővonal<< szeli át, amiről nekem azok a madarak szoktak eszembe jutni, amiket az ember gyerekként, amolyan sematikus módon pingál oda a piros sátortetős házikók kéményéből felszálló füstgomolyag mellé.

Most azonban, hogy a Lajos nem egy márványoszlopos díszteremben locsolgatja a borát stílusos zakókba öltözött spicces, a borkultúrára csillapíthatatlanul szomjazó pestieknek, hanem a hegyek békéjétől áthatott szőlősorokból lépdel felénk, még egy mosolyt is megereszt a piros-fekete csíkos sapka alól.

– Tavaly év végén, mikor hazaköltözött Lajos barátom, elmesélte a tervét, hogy szeretne egy szőlőskertet, ahol nem csak szőlő lenne, hanem virágok, fűszernővények, gyümölcsfák, rovarok és állatok is. Évente 2-3000 palack bort készítene…

– De azt >>csonttermészetesen<<! – egészíti ki Géza mondandóját Lajos.

– 2013 őszén, még a szüret előtt, Lajossal végigjártuk a szőlőinket – folytatja Géza – és amikor az Úrágyához értünk, azt mondta nekem, hogy ő ebből az egy hektárból megélne. Aztán lement a ’13-as szüret és Lajosnak még mindig nem volt területe. Nyugtalanított a dolog, nem akartam, hogy még itt a végén megbánja a hazatérést, és egy magányos, borozgatós mádi estén eldöntöttem, felkínálom neki a bodrogkeresztúri Hegyfarok-dűlőnket – közös munkára –, amíg nem lesz saját területe. Hozzáteszem: én még ilyet soha senkinek nem mondtam.

– De ezek szerint, mivel az Úrágyában vagyunk épp’, mégsem a Hegyfarok lett a kooperáció alapja – vetem közbe.

– Azért nem, mert másnap felhívtam Gézát, hogy a Hegyfarok nem, de az Úrágya érdekelne – mondja Lajos.

– Majd egy hétig tartott, míg megbeszéltem ezt magammal – teszi hozzá Géza.

A két borász végül a következőkben maradt: két évig együtt dolgoznak az Úrágyán. A szőlőben Lajos javaslatot tesz a művelésre, Géza dönt. A szüret után viszont a bort Lajos készíti – saját koncepció szerint. Ami már biztos: takarónövényeket ültetnek a sorközökbe, a szőlőt pedig organikusan fogják megvédeni a betegségektől.

– Gyomirtó, rovarirtó, továbbra is kizárva – mondja Géza.

A rövid beszélgetés után elbúcsúzunk Takács Lajostól, hiszen a borokkal eddig érdemi műveletet még nem végeztünk, csak elméletit. Mielőtt azonban bevetnénk magunkat a Lenkey pince mélyébe, Géza elvisz bennünket kedvenc meccsnézős helyére, a Gerendásba. (…)”